2017. december 19., kedd

December

Szeretem az adventi időszakot. Idén mondjuk pont rövidebb mint általában, de nem baj, mert a karácsony a legjobb dolog decemberben. És még nem nekem kell a háztartást üzemeltetni, ilyenkor a szüleimnél töltöm a Szentestét. Úgyhogy elég kényelmes így ünnepelni. 
A korábbi hetekben énekeltem koncerten a Simpliccissimus tagjaiból álló zenészekkel, Vivaldi és Purcell dalokat. Később még lesz velük egy izgalmas projektem, márciusban Purcell: Dido és Aeneas operájában fogok énekelni. Már alig van jegy a Müpában az előadásra, úgyhogy érdemes most foglalni a Szerelmes királynő című darabra. 

Nemrég a Hétvégi belépő vendége is voltam, itt meg is lehet nézni a videót. 2 Kodály dalt énekeltem Tálos Viviennel (ez mindig olyan bonyolult- ha zenész lennék, mondhatnám "játszottunk" de ilyenkor az "énekeltem és Vivien pedig zongorázott" a pontosabb kifejezés...) 
Már nyolcra ott kellett lenni a stúdióban, szóval a tévé kemény műfaj :D A sminkesek azt mondták, hogy nekik van amikor 4-kor kezdődik a munkaidő. Cserébe általuk mi úgy nézhetünk ki mintha jól aludtunk volna.
Aztán még Süsüvel is lefotózkodtunk, meg a tévémacival. Talán mi vagyunk az utolsó generáció akik még ismerik őket.

Otthon elkezdtem megint hegedűt is gyakorolni- teljesen kikészültek tőle az ízületeim, meg az ujjaim, de tét nélkül nem zavar. (Amióta "letettem a lantot" nincs több fellépés előtti idegesség a hideg ujjak miatt sem, möhöhö.) Érdekes hogy most sokkal könnyebb "fejben" mint mikor 10 éve izomból akartam megoldani minden nehezebb zenei részt.  Viszont fizikailag meg több a kényelmetlenség. Ja és eszméletlenül számít hogy milyen minőségű hangszerhez nyúl az ember. Sajnálom a gyerekeket akik kínai hangszereken nyikorognak évekig, és nem értik miért nem szól nekik szépen a hegedű..
De a sportba is újra belevágtam- szerencsés alkat vagyok, így nem nagyon látszik rajtam ha edzetlen vagyok, de amikor a lakásomhoz vezető dombon majd lépcsőn úgy dobog a szívem mintha maratont futnék az nem egészséges. Ezért most újra úszom, meg kipróbáltam egy viszonylag agresszív önvédelmi sportot is. Jól felvillanyozott és alig bírtam megmozdulni utána másnap. Szóval ha kell a pénztárcám akkor mostantól veszélyben az életetek!  

 Hát nem a legszebb adventi zárómondat ez, úgyhogy inkább ide beillesztem a másik dalt is amit a tévébe vittünk. :)


2017. november 29., szerda

Koncert, bál és hálaadás Clevelandben


Mielőtt elhalványodna az emléke, gyorsan írok Clevelandről is. Ez volt a mostani utamnak a fő állomása.
Tavaly már jártam itt, erről az élményeket a blogomon el is lehet olvasni. Igazából az volt az idei meghívás előszobája, mert akkor már hallottak énekelni a magyar kongresszus szervezői. Nagyon jó volt visszatérni.
Idén a magyar zenén volt a hangsúly, azon belül pedig leginkább Kodály Zoltán munkásságán.
A zongorista partnerem Detroitból érkezett, így csak röviddel a koncert előtt találkoztunk először. Persze ezt megelőzte egy hosszú levelezés, kotta egyeztetés, programválasztás. De mindketten külön készültünk fel.

Szerencsére egy nagyon szimpatikus, csupaszív ember Balla Zsuzsi, így nem volt gond az egymásra hangolódással. (Mert persze amint találkoztunk, belevetettük magunkat a próbákba.) A közönség nagyon befogadó volt, jól vették még a modernebb, kevésbé harmonikus dalokat is, de ezek mellé népdalt és zongoramuzsikát is csempésztünk.

Másnap délelőtt besegítettem (énekkel) a gyerekek zenés, játékos foglalkozásán, csak hogy legyen egy kis tavalyi hangulatom :) Este  a magyar bálon is részt vettem, annyit táncolt mindenki, lenyűgözött, hogy itt a 15-17évesek is mennyire tudnak táncolni.Nemcsak az elegáns báli táncokat, de a népzenétől kezdve a mostani slágerekig mindenre. Látszik hogy ebből energiát merítenek. Talán az itteni magyarok arányaiban kevésbé szégyenlősek mint mi otthon. (Emlékszem ugyanennyi idősen inkább stresszelt hogy melyik lábam is következik és koncentrálnom kellett hogy ne a lábam nézzem, ja meg az is zavart hogy magas vagyok. Aztán jártam egy ideig tánciskolába, ami nagyon jó ötlet volt. Sosem lettem a táncparkett ördöge, de szeretek táncolni. ) Olyan sokáig tartott a mulatság, hogy lényegében nem aludtam aznap éjjel (összen 3-4-ig), mert reggel 6:20-kor ment vissza a repülőm Washingtonba. Mikor a rövid alvás után mentem ki az Uberhez, éppen jöttek velem szembe a bál legkitartóbb emberei. Legalább újra el tudtunk köszönni.



 Ebbe a pár napba amit Cleveland-ben töltöttem, beleesett egy nagy amerikai ünnep is, a hálaadás. Azt gondoltam, hogy egyedül a hotelszobámban fogom tölteni az estét (ami nem olyan nagy tragédia egy olyan személynek aki sosem tapasztalja meg ezt az ünnepet Magyarországon, és a szobájában lévő kávégéptől is elöntötte a spontán hála). De még nagyobb szerencsémre a clevelandi magyarok vendéglátó szeretete nem ismer határokat, így hamarosan egy nagy családi vacsora kellős közepébe csöppentem. A lakásban ínycsiklandó illatok, otthonos anyanyelv és egy szinte zavarbaejtően barátságos shi-tzu fogadott, Morzsa.


 Unokák, testvérek, és a nagyszülők gyűltek össze, valamint én, az égből pottyant.

 Természetesen a pulyka sem maradhatott el, emellé hagyományosan krumplipürét, gravyt (barna szósz), áfonyaszószt tálalnak. Volt itt még lilakáposzta is, magyar család révén, valamint egy nagyon finom saláta amiben sajnos nem tudom mi volt, csak az aszalt áfonyára, a quinoa-ra és az avokádóra emlékszem :)
Minden nagyon finom volt és degeszre ettem magam. Köszönöm a szép élményt! 
A hálaadás egyébként egy indián gesztusból nőtte ki magát. A gyarmatosító európaiak az éhhalál küszöbén álltak, mikor a helyi törzsek pulykát és kukoricát vittek nekik, ezzel megmentve az életüket. A hálaadás szép gesztus és emlékezet az elődökre, és teljesen megértem, hogy Amerika egy fontos eseménye lett. Persze voltak azután sokkal csúnyább szakaszai az "indián-fehérember barátságnak". 
(A New York City múzeumban ugyan csak pár tárgynyi indián emléket tudtak bemutatni Manhattan területéről, de ott volt egy idézet egy Lenape vezetőtől: mikor partjainkra jöttetek, nem volt mit ennetek. Mi adtunk nektek osztrigát és halat, és jutalomból leöltétek az embereinket...)

 De inkább itt most nem mélyedek el ebben a témában, főleg laikus magyarként.
Napjainkban arról is szól az ünnep, hogy mindenki a saját életére rátekint és megköszöni (ad lib. a Jóistennek) azt amiért hálás lehet.


( Az utolsó két képen egy ohioi kisváros kávézója van, ahol hálaadás napján mindenkinek ajándékba jár az újratölthető bögrés kávé, süti, étel. Ezt egyébként több helyen is csinálják, már ahol nyitva tartanak ünnepi időben. Szép gesztus és jó üzletpolitika.
Ha megint arra járnék visszamennék. És ez a vintage hangulat... Nagyon tetszett.)

2017. november 26., vasárnap

Koncert és Broadway New Yorkban

Ez a mókus nem tanulta meg hogy fotózás előtt ajánlott megállapodni, így némi bosszúsággal viseltetett irántam, mert nem volt nálam semmi ehető. Bár jobb is nem etetni a városi vadakat, ezt a metróban vicces plakátokkal is nyomatékosítják valahogy így: "Egy igazi New Yorker tudja hol egyen jót. A városi mókusok/mosómedvék is. Kérjük ne etesd őket."
Éppen útban voltam Monica egyeteme felé, ahol este a diákok koncertet adtak. Vagyis a mellettük lévő hatalmas episzkopális templomban volt az esemény. Kalandos utakon találtam meg az odavezető utat, egyszer rossz állomáson merészkedtem ki a felszínre, de inkább visszamenekültem a metróba, minthogy átvágjak a Google maps által ajánlott harlemi No-go zónán. :D Nem volt annyira vészes, csak totál tanácstalanul a telefon képernyőjére meredve úgy éreztem, hogy még a budai Várban is elsőszámú célpontja lennék egy odatévedt zsebesnek.
Ekkor azt is éreztem hogy valaki követ, ezért csak az utolsó pillanatban szálltam fel az érkező metróra, így faragatlan followerem hoppon, vagyis a peronon maradt.
Végül megérkeztem a koncert helyszínére épségben, ahol Handel: Négy koronázási himnusza, majd  szünet után Mozart Requiemje hangzott el. A második részben BA énekesek voltak a kórusban és a szólisták között is, így elég megdöbbentő látni micsoda énekes-gyár ez az iskola. A képen az a sok ember mind szólistának tanul egyébként.  (Manhattan School of Music)
 Jó volt, de már egész nap mászkáltam és nagyon el voltam fáradva, így nem volt időm megkeresni a kórusból azt a 2 embert akit ismerek az olasz kurzusról.
Inkább hazamentünk Monica lakásába, de előtte még ettünk egy éjjeli pizzát, mert New Yorkban azt a nap minden részében frissen lehet kapni.
Nem csak a klasszikus zenét hallottam, hanem egy Broadway musicalre is elmentem. Nagyon reklámozták ezt az előadást, de nem ezért mentem el rá, hanem egy ismerősöm is ajánlotta.
Annyira mégsem tetszett, bár a műfaji követelményeknek teljesen megfelelt, tudtak is jól énekelni és táncolni a színészek csak hát... a történet fonala olyan felszínes volt.

Az Óz meséjéhez írtak egy második szálat, hogy a rossz boszorkány tulajdonképpen jó, csak a rendszerben nem tud érvényesülni. Meg zöld a színe is, így sajnos rasszizmusnak van kitéve. Persze titokban életben is marad, végre megtudtuk. (Ja elnézést a poén lelövéséért, de nem hiszem hogy ezzel nagy meglepetést árultam el.)
Egyébként a színpadi apparátus lenyűgöző volt, és ugyan messze ültem,mégis nagyon jó volt a kilátás és optikailag közelinek tűnt a színpad.
Ez pedig a Carnegie Hall, és ennek az épületnek a szomszédságába költöztem be az utolsó két városi napomon, mert úgy éreztem szükségem van egy kis szabadságra is, amit egy szállodai szoba sokkal jobban jelképez mint egy barát lakása ahova nincs kulcsom :)
Úgyhogy innentől bevetett ágy és mini samponok tettek boldoggá!
A kilátás a 16. emeleti ablakomból nagyon érdekes volt, láttam a szomszéd ház életét (nem igazán vesződnek a függönyökkel), illetve felfelé is még jócskán nézhettem nem csak megszédülve lefelé. A régimódi téglaépületek felett már 60 emeletes lakóházak magasodnak.
Ugyan nem látni el messzire, de mégis ilyen kilátásra nem nagyon adódik lehetőségem Európában.

2017. november 22., szerda

The Cloisters



Erről a helyről korábban már hallottam Szilvay Gergő jóvoltából, és végül én is megnéztem. Majdnem elfelejtettem, mert nem tartozik a mainstream "kötelezőlátni" múzeumok közé, de Laura (New Yorkban élő brazil-magyar lány) szerencsére megemlítette, hogy ősszel nagyon szép a körülötte lévő park.

A múzeumba önkéntes alapú a jegyár, akár 1 dollárért is bemehetünk, de persze ahhoz  pofa "eltökélt spórolási szándék" kell, úgyhogy én inkább 10 dollárt fizettem, ami egyébként az ajánlott diákjegy. 

A Cloisters a Met múzeumokhoz tartozik, úgyhogy ezzel a jeggyel aznap még több helyre is be lehet menni, de a másik két múzeum odébb van. Ez messzebb esik a belvárostól, azért is engedheti meg magának, hogy szép parkja legyen, békéje és középkori stílusban épült épülete.

 Egyébként eredeti kolostorromokból építették fel az épületet, Franciaországban már úgysem volt divat katolikus temlomokat renoválni, így eladták a köveket az amerikaiaknak.

 Ennek hála, historizáló környezetben csodálkozhatunk rá a főleg keresztény művészeti tárgyakra, de akadnak egyszarvú vadászatról szóló teljes falat beborító szőnyegek is, amiket potom 20 év mindennapi szövőmunka volt elkészíteni.

 Eszembe is jutott a látványról az egyik kedvenc tinikori történelmi regényem, A hölgy és az egyszarvú. (Egyébként az ilyen könyveket faltam akkoriban, Tracy Chevaliertől kezdve Druonon át Merle-ig... Emlékszem milyen egyszerű dolgom volt, mikor a középkori Franciországot vettük az iskolában, nekem "régi ismerős" alakok életéből könnyű volt készülni.)

A múzeumkolostorban van kerengő, illetve gyógynövénykert is. New Yorkban nagyra értékeltem egy ilyen helyet, ahol az idő siettetése helyett inkább megállítani próbálják a rohanó illúzionistát. Érdekes kontrasztban állt a Times Square-el, ahol pedig színes képernyők vibrálnak, emberek sietnek, autók dudálnak. És mindkettő a város része :)
(Dali Elfolyó idője pedig a MoMa galériában van, ahol szintén jártam de nem ezen a napon- viszont illik ide záróképnek.)

2017. november 20., hétfő

Michelin csillagok

Második napomon szerettem volna kipróbálni egy ínycsiklandozó éttermet, amire tavaly már nem jutott idő. Travellina blogján, nagyon sok hasznos információ van New York minden szegletéről. Valamiért engem az ételes fejezet fogott meg leginkább, és a képeit elnézve én is ki szerettem volna próbálni Jean Georges éttermét. A séfnek 3 Michelin csillaga is van, én bejelentkezés nélkül, korai ebédidőben érkeztem (a reggelit kihagyva már éhes voltam), és viszonylag hamar kaptam egy szabad asztalt. Amíg a soromra vártam, a Trump Tower lobbijába irányítottak.  (Ebben az épületben van az étterem is, én a Nougatine nevű részében voltam.) Érdekes volt a hotelben Prada táskás néni mellett ücsörögni, meg aztán jött egy Balenciaga tornacipős, melegítős orosz nő is, az elmaradhatatlan pomerániai törpespiccel a karján. Több megfigyelésre nem jutott időm, mert máris kijött értem egy hostess, aki a helyemre kísért. Ebédidőben 3 fogásos menüt lehet rendelni, 34 dollár volt, ami New Yorkban nagyon jónak mondható egy elegáns étteremben. Külön italt például nem rendeltem, mert így is ásványvizet töltögettek, és ez mindig minden étteremben teljesen természetes, hogy hoznak egy pohár vizet, itt sosem néznek furcsán ha az embernek nincs kedve egy túlárazott cukros levet rendelni.  
 Egyébként a menüsor nagyon választékos, 10 féle előétel, 10 főétel és 3 desszert közül lehet választani.  Nem is gondoltam volna hogy ennyire meg lehet komponálni akár egy salátát is. Igazából ez volt a kedvencem a menüsorból amit választottam. Sajnos már nem tudom felidézni mi van benne gyümölcsök, kecskesajt és valami gabonán kívül. Egyébként láttam a konyhát, mert szinte az az étterem dísze, nem egy rejtegetnivaló hely.   Elég közel ültem hozzá, láttam mennyi munka van ebédidőben.

Csirkét csak azért rendeltem, mert azt el tudtam képzelni hogy mi lehet. Még egy kis pirospaprika is visszaköszönt a tányéron ad libitum jelleggel.  :)
Ez már majdnem kifogott rajtam, nem gondoltam hogy egy ilyen francia jellegű étteremben sem bánnak szűkmarkúan az adagokkal.  Amerikában mindenki sokat akar enni.

Így már a Bourbon vanília és csoki mousse desszert kevésbé töltött el örömmel, inkább csak egy elém hatalmasodó feladatnak láttam- de nagyjából elbántam vele,  szép volt egyébként a kifolyó csokoládémassza , ahogy belevágtam a tortába.

Persze kávét is rendeltem, az már nem volt ilyen kedvező áron, a jó kis cappucinóért 8 dollárt fizettem, de legalább felébresztett némileg az ételkómából, hiszen még hátra volt. nap fele, és még egy múzeumba is el akartam gurulni .
Szóval mikor kijöttem az étteremből, én is csillagokat láttam, de újra elmennék , csak talán egy könnyebb főételt választanék.
 Egy bevásárlóközpont közel az étteremhez, ami szintén megerősíti a csillag motívumot, amit ezen az íráson keresztülvezettem...
 Már mindenhol kezdik a karácsonyi hajcihőt, nehogy elfelejtsenek sokat költeni a kedves látogatók.
Egyébként ahogy innen kiléptem, egy utcai drámának is a szemtanúja lettem. Az út le volt zárva és tűzoltók és rendőrök állták el az utat. Mikor felnéztem, már csak Pókember hiányzott, a jelenethez- egy ipari alpinista állvány félig leszakadt valahol a 40. emelet körül, így az ablaktisztítást gondolom sürgősen be kellett fejezni. De azt nem tudom az állványt hogyan eresztették le végül. Emberek nem voltak rajta, gondolom ők több kötélre v
 annak kibiztosítva.

Elég szédítő látvány volt még így lentről nézve is.
Apró, de azért jól kivehető a képemen is.


2017. november 19., vasárnap

New York megint

New Yorkban pontosan egy évvel ezelőtt novemberben jártam először, ami aztán több blog bejegyzést is generált. Attól tartok most sem fogom tudni összefoglalni tömören, így fejezetekre bontom a kalandjaimat. 
Ami különbség volt a legutóbbi kiránduláshoz képest, hogy most több időm volt és nem először jártam itt, így a "kötelező" helyszínek annyira nem nyomasztottak, nem kellett rohannom egyik helyről a másikra. Idén kimaradt a Brooklyn híd például, de arról tavaly már írtam.
Washingtonból indultam (ami kb. 5 óra busszal), és első nap egy barátnőmnél szálltam meg aki Harlem Central Parkhoz nagyon közel eső részén lakik.
Sajnos egész nap dolga volt, így hiába érkeztem meg délután, a gurulós kisbőröndömtől nem tudtam megszabadulni késő estig.
Így legalább érzékenyítettem magam a város akadálymentességét illetően, és hát még New York is messze van a tökéletestől. Pár óra alatt izomlázam lett a metrós lépcsőn fel-le mászkálástól meg az útpadkán átemelésektől. Egy amerikai mozgássérült standup comedy-s fiú csinált is erről egy szivárvány bagel küldetéses videót, ami a helyzet tragikuma mellett elég humorosra sikeredett. A Central Parkban sétáltam, boltokba mentem be (mert a múzeumban nem lehet bőröndöt tárolni). Egyébként azóta okosabb lettem, és egy bármilyen hotelbe beadhattam volna a bőröndömet megőrzésre, azon a címen hogy most csekkoltam ki vagy még nem tudtam bejelentkezni... Mikorra elegem volt a hajléktalan életből, meglátogattam egy másik barátnőmet, akit Bécsből ismerek. Vele tavaly is találkoztam itt, és megint jó volt látni. Közben átköltözött Manhattanbe, egy hangulatos lakásba és utolsó évét járja a Brooklyn College egyetem opera szakán. De nem szeretett Brooklyn-ban lakni. Jót beszélgettünk, vacsoráztunk, majd este 10-kor átmetróztam Monica-hoz, aki szerencsére ugyanazon a metróvonalon lakik, úgyhogy hamar megérkeztem. A kilencvenes években elvileg annyira veszélyes volt a metró, hogy inkább mindenki taxizott, de mára teljesen kulturált, csak kicsit bonyolult, mert egy pályán van hogy 3-4 különböző metrókocsi is közlekedik, így meg kell nézni mire szállok fel. Monicanal a viszontlátás öröme után rögtön elaludtam, még az sem érdekelt hogy rosszcsont kutyája miatt erőteljes pisiszag volt a szobában.
Aztán reggelre a zoknimat sem találtam, amit biztos a föld nyelt el.
Nehéz egy kölyökkutyával az élet... :)

2017. november 11., szombat

Visszatérés Washingtonba, reptéri horror :)

Nem is volt olyan egyszerű. Jó, a 10 órás repülőútra már fel voltam készülve, de a reptéren a határőrök mindig meg tudnak lepni. Már fel voltam készülve rá, hogy sosem kedvesek, és valamiért mindig egy kisebbségi ellenőrt fogok ki, akinek pont rossz napja van, és burkolt unszimpátiával viseltet az elnyomó fehérek ellen. (De azért még így is százszor könnyebb a helyzetem, mintha arab lennék... ) A mellettem lévő sor jól haladt, ott kb 3 perc jutott egy ember kikérdezésére. Az előttem lévő lányt (szintén valami germán típus ránézésre), már elküldte a "gyanús esetek szobába", aztán jöttem én, és szintén erre sorra jutottam. Azt nem is tudom mit csinálnék ha nem tudnék angolul, mert azt teljesen természetesnek veszik hogy minden idelátogató turista perfekt beszéli a nyelvüket és mindent elmesél az életéről.
Szóval most először láttam a "kitoloncolós szobát", (az útlevelem el is vették az ajtóban), de szerencsére ott már átengedtek és a az útlevelem visszakaptam. Meg kellett mutatnom a hazafelé szóló repjegyemet, elmesélnem hogy egy 50 dollár értékú porcelánt hoztam ajándékba (az a szó hogy porcelain nem volt meg a szótárában, úgy éreztem magam mint egy diák akit feleltetnek és egyest kapok, aztán eszembe jutott hogy itt China-nak hívnak minden ilyesmit...) illetve ejnye-bejnyében részesültem, mert nem hoztam ki azt az ösztöndíjas dokumentumot ami a tavaly szeptemberi beengedésemnél nálam volt. Ja és mikor a telefonomban végre megtaláltam a repjegyem és mutattam, akkor rámrivallt hogy nem tehetem át a pulton a kezem... Furcsa érzés amikor az emberről rögtön a rosszat feltételezik, nekem nem volt vaj a fülem mögött és mégis a torkomban dobogott a szívem. Köszi Trump a határszigorítást.. Bár az is bennem volt, hogyha nem jöhetek, azt is túlélem, nem megyek oda ahol nem szívesen látnak- ez elképzelhetetlen lenne egy európai országban hogy az utazóknak elvegyék a kedvét a látogatástól.

A végére pedig ennek örökérvényű ábrázolása :

Az a gyanús, aki nem gyanús! :D


A kép csak illusztráció, nem így mentem az officerhez 10 óra repülés után :D De ha Bond lány lennék akkor így mentem volna. (Köszönöm a képet Richard Kovacs ! )

2017. október 17., kedd

Ausztria, Pöllau vidéke

Múlt héten kihasználva a csodálatos vénasszonyok nyarát Ausztriába utaztunk.
Ausztria mindig hangulatos, ez most sem volt másképp. De talán ez a meleg és barátságos őszi nap még különlegesebb volt mint a nyári kiruccanások. A fák élénk színei, a meleg napsugarak és a kellemes szellő olyan idillivé tették a napot, hogy majdnem én is dalszerző lettem általa. Nem csoda hogy ennyi jó zeneszerzőt kitermelt ez az ország. Most különben is benne vagyok Brahms és Schubert világában, hamarosan többet is elárulok a közelgő énekes tervekről.
Egyébként Szombathelyhez közeli kisvárosokba mentünk,  körülbelül egy órás autóúttal oda is értünk.
  
Pöllauban először a völgyben elhelyezkedő kastélyt, kolostort és templomot néztük meg. Az épületegyüttesben most zeneiskola, helyi klubok és turisztikai központ kap helyet. Rengeteg brosúrával, koncertprogrammal, kirándulási ötletekkel várják az odatévedő turistát. 



Mi csak andalogni akartunk, erre is tökéletes volt a helyszín. Egy park van a városka szívében, ami most is virágokkal volt tele. Játszótér is van benne, babakocsikat tologató anyukákat láttam- jó lehet ott szülőnek lenni. A templom belülről  bazilika hangulatú, de a túlzó, márványt imitáló falfestményeivel, barokk 3D-s puttóval és színes szobrokkal nekem nagyon csicsás volt. Kívülről szebb , diplomatikusan megfogalmazva.

Ugyan csak egynapos kiruccanás volt a miénk, de érdemes ott is aludni, a friss levegő, csobogó patak, és komfortos szállások jót tesznek testnek és léleknek. Ezután egy hasonló helyre, Vorau-ba autóztunk (15 perc kb.), ahol szintén egy barokk templom található, mellette kollégiummal stb., és egy híres könyvtáruk is van, ami most zárva tartott. De nem is baj mert nem akartunk csoportos vezetésen részt venni, inkább a napsütést élveztük. Így is be tudtunk menni a belső kertekbe, ahol római kori kőfaragványok vannak. Egyébként így néz ki kívülről a hely,  a jobb oldali szárny mint egy életnagyságú babaház. Van azért katonásabb rész is, a kollégium, aminek nem túl dicső múltdarabkája, hogy a hitleri időkben itt volt egy náci kiképzőiskola. A nácik mentek, a templom maradt, azért egy csúnya hegesztett emlékmű van állítva ezeknek az időknek is. Legalább nem volt drága elkészíteni.
A templom belsőt itt nem felejtettem el lefotózni, de ez már jóval szolidabb barokk mint a völgyben lévő. 

Egyébként minden egyes attrakciónál van egy kedves kávézó vagy étterem. Az osztrákok annyira elöl járnak a vendéglátásban és "ínycsiklandásban", nem tudom mikor lesz itthon is közel hasonló állapot. Például ilyen kaliberű kisvárosokban Magyarországon csak egy zárva tartó presszót lehet találni, vagy egy késdobálót (szeretem ezt a szót!).
A kertben vörösen ragyogott ez a fa, egy igazi varázsfa. Ha ilyen őszt hozott, hát hálás is vagyok neki.




Innen még felmentünk a hegytetőre, ahol egy tanösvény, egy gótikus (belül barokká átavanzsált) templom és egy rózsaszín "babatemplom" van.
A keresztelőkút köré igazi virágokból egy annyira szép rózsakoszorú volt fonva, hogy a templom helyett inkább azt örökítettem meg. Olyan jó illata is volt, mintha frissen szedték volna a virágoskertből. És a rávetülő ablakfények a csokor színeivel harmonizáltak. Én nagyon szeretem ha a részletek ennyire el vannak találva. Látszik hogy megfigyelés áll az elvégzett munka mögött.
A domb körül tematikus kertek vannak, a legfurcsább a snapszkert, ahol billegő járdával, görbe tükrökkel és asztallal vannak a körtefák kiegészítve. Hátha valaki így akarja megtanítani a gyerekének milyen hatásai vannak az alkoholnak... Inkább vidám mint elrettentő.



 Kilátás a kertekből.
 Igazából annyi képet készítettem, hogy a végére csak azokból mutatok párat. Ez a három helyszín egy kellemes és kényelmes napi kirándulás volt, este 8-ra már haza is érkeztünk, sok élménnyel és friss levegővel feltöltekezve.

Annyira tartott a lelkesedés, hogy szombaton a környékben is kirándultam, akkor fel az Öregkőre, ahol egy nekem új barlangot is felfedeztem. De erről majd egy másik blog alkalmával írok. Addig is itt vannak nézegetőbe a napsütötte képek.

Folyamatos a földeken a munka.

 Rózsák és egy vendégház...de jó lenne itt egy szilveszteri szánkózás.

2017. szeptember 24., vasárnap

Templomok és éneklések

Az elmúlt egy hétben háromszor is énekeltem különböző templomokban. Először múlt héten Budán, ahol egy barátnőmnek volt esküvője. Nagyon meghitt szertartás volt, sok zenével. A barátok egy kórusművet megtanultak, és így köszöntötték a házasulandókat, valamint hangszeres játék is volt a templomban. Engem egy vonósnégyes kísért, és a gyűrűhúzás utáni pillanatokban a Panis angelicust énekeltem. Az idő is kegyes volt, mert délután még a nap is sütött, majd amint benti program kezdődött este, az eső is rákezdett. Kétszeres áldás. H. és A. a Kaukázus hegyeiben ismerték meg egymást, és érezni a kapcsolatunkban is hogy egy ilyen környezetben fogant- : sziklára van építve. (Az esküvői képet a Just Stay Natural fotózta róluk.)

A lakodalom rész is jól sikerült, én a főleg győri bohém és művészlelkekből álló asztalnál kaptam helyet, élveztem is a társalgást, és szerencsére a vacsora alatt tangóharmonikán játszott egy zenész, és hangosítás nélkül.Szépen is játszott, de ami még boldogabbá tett, hogy ez megkímélte a hangomat, mert a másnapi koncertre kellett tartalékolnom. Úgy vettem észre hogy A. kedvenc ételeiből volt a válogatás, mátrai borzast ettem, finom is volt. Mivel kicsi a világ, még rokonnal is találkoztam az esküvőn, pont kinéztem a kislányát, hogy milyen aranyos teremtés. Velem megesik az ilyen rokontalálás, mivel apai nagymamámék 11-en voltak testvérek, (ebből 9 lány). De jó régi család 1925 előtt született mindegyikük. 
Minden jó volt az esküvőn, de éjfél előtt haza kellett mennem, mert másnap az Ars Sacra fesztivál programján énekeltem, Péliföldszentkereszten.  Egy esős nap köszöntött ránk. Még meg is voltam fázva, de egy olyan cseles ruhát választottam, amin el van rejtve egy zsepi-zseb. Egyébként érdekes, hogy amint színpadra kerülök, minden tünetem eltűnik, egészen a koncert/előadás végéig. Ez mindig így volt, így már nem aggódok fölöslegesen. 

A Bacchus Consorttal állítottunk össze egy programot, francia és angol barokk zenével, korabeli hangszereken kísértek. A templom akusztikája jól fogadta be ezt a hangzást. Ez igazi örömkoncert volt. Örültünk hogy megtelt a templom az eső ellenére is.  A koncert után itt maradtak a zenésztársak, és együtt vacsoráztunk és aztán zenéltünk, kipróbáltam a gambát is, jó érzés volt rajta pár hangot kikeresni. Másnap reggel gyönyörű idő lett, de sajnos kirándulni már nem lehetett mert hétfőn mindenki ment a maga dolgára.




Most szombaton ismét egy esküvőn énekeltem. Itt meglepetés gyanánt hívtak a Bazilikába, a lány édesanyja vette fel velem a kapcsolatot. Egy régi énekestársam révén találtak rám, mivel ő éppen otthon kisbabázik, így engem talált meg a feladat. Szeretem az ilyen énekléseket, részese lenni életük egyik fontos pillanatában...(Nem szeretem azt a kifejezést: "életük legszebb napja" mert ezután még annyi szép várhat rájuk reményeim szerint.) Sosem rutinból énekelek el ilyen népszerű énekeket sem mint az Ave Maria. Mindig izgatottan várom a menyasszony és vőlegény bevonulását, bár most a karzaton voltam és az arcokat onnan nem láthatom. De még így is érzem a megihletettséget, és énekemmel próbálok valami felemelőt nyújtani számukra.
 Szerintem az élőzene, része az elcsendesedő mozgalomnak vagy "slow life" típusú gondolkodásnak. A házi készítésű sütemény, egy hangszeren játszó ember, egy kézzel készített bútor, vagy egy általunk megművelt kert- örülök hogy ez kezd felértékelődni. Mikor elnézem az eldobható divat zászlója alatt kitermelt silány ruhákat (előállítása 5 cent, eladva 5000-ért), jobban bevackolódom a már 4 éves pulóverembe ami idővel csak még meghittebb, mert tudom ki készítette, tudom hogy természetes anyagból van és még emlékem is kötődik hozzá. Jó, vannak azért újabb holmijaim (Amerikában nem bírtam ellenállni pár fellépő ruhának), de próbálok kicsit tudatosabban, természetközelibben élni. Visszatérve a zenére, ha a jógának is tud tábora lenni, pedig az eszköztelenségből indul ki, miért ne lehetne az énektudást is hasonló lélekerősítőként bevetni- ezért tetszenek az esküvők, vagy az Ars Sacra célkitűzése, de akár egy heti rendszerességgel megtartott házikoncert szeánsz is jó ötlet. Lehet télen már jöhettek is hozzám egy teára, és házikoncertre!

2017. szeptember 20., szerda

Szomszédos kiruccanások/ Szabadka



Nemrégiben Szabadkán jártam. Meglepett a szépsége, mivel egy szinte érintetlen szecessziós belvárossal büszkélkedhet a város. Sok szép barokk magyar városkában jártam, de szinte mindig a város leglátványosabb helyén egy otromba szocreál betontömb éktelenkedik. Erre talán a legérzékletesebb példa az egyik kedvenc helyem, Győr, ami még így is szép, de nem ad hozzá a szépségéhez a Városházával szemben lévő hajdani megyei tanácsépület, egyenesen a hetvenes évekből. Vagy a Baross utcai Meki épülete... 

Apropó a szabadkai McDonalds egy szecessziós épületben kapott helyet, színes ablakok, különleges csillárok teszik a helyet hangulatossá, ha nem lenne sültkrumpliszag, el is felejteném hogy hol vagyok. Jó kérdés hogy egy stílusos kávézó nem lenne-e adekvátabb, de így viszont nagyobb tömegek be mernek menni és megcsodálhatják az építészetet. Talán az a szerencséje Szabadkának, hogy nem volt akkoriban pénz a fejlesztésre, amikor el tudták volna rontani :) Most azt láttam, hogy folyamatosan újítják fel az épületeket, a szecessziós zsinagóga például már majdnem elkészült, és a régi pompájában ragyog. Mint megtudtam,szinte minden hétvégén van valami program a városban, ottlétem alatt egy néptáncfesztivál volt, sok nézővel és fellépővel. Voltak magyar együttesek is, de a legtöbb azért szerb volt, mindenféle pásztortáncot jártak, valamint érződött a török befolyás is. Mivel ez csak egy hétvégi kiruccanás volt, több felfedezésre nem jutott időm, de egy kellemes első benyomást szereztem, és egy még visszajövök ide érzéssel szálltam fel a vonatra- az utazás sajnos a határ miatt egy órával tovább tart mint ahogy gondolnánk.
A következő héten egy fotózáson voltam Raffay Zsófinál. Jó volt újra a kamera elé állni, eszembe jutottak a modellkedős éveim. De most furcsa volt a feladat, hiszen nem bújhattam el magam elől a képeken. Önmagamat kellett adnom, persze nem Esztert pizsamában (ahogy blogot ír), hanem az énekes arcomat kellett mutatnom, semmi "modellkedés". :) Azért egy kép mégiscsak belecsöppent egy másik hangulatba, mert nagyon Winterfell jutott eszembe, ahogy megláttam a végeredményt. Nem mintha Sansa szeretnék lenni a Trónok harcából, de ebben az öltözetben betagozódhatnék a Stark famíliába, bár az nem életbiztosítás.



Szabadkai pillanatok. Meseház, nézősereg a főtéren valamint ugyanott napsütésben.
Legközelebb az Ars Sacra programról írok, ami keretein belül nekünk is volt koncertünk a Bacchus Consorttal, és még egy esküvőn is jártam amiről mindenképpen kell egy kis beszámoló!

2017. szeptember 6., szerda

Firenze

Ahogy elkezdődött szeptember, még egyszer visszanéztem a legutóbbi, eseménydús hónapomra. Toszkána egy kis drágakő lesz az emlékeim kincsestárában. A sok zene mellett, a szép táj és az új barátok tették felejthetetlenné. Mondjuk az elképesztő hőség megnehezítette az éneklést, de növelte az állóképességünket. A reggeli jógák erőssé tettek, először izomlázként éreztem a hatást, de a 3 hét folyamán aztán a foglalkozás utáni lecsendesült elme és valódi izmok tettek még lelkesebbé. Kint gyakoroltunk, kora reggel, még a nagy meleg előtt. A második héttől már azt éreztem, több energiát kapok általa mint amennyit fizikailag beletettem. Szóval jó ötlet volt egy ilyen programot is beleilleszteni az énektanulásba.
Azért hétvégén volt szabadidőnk is, és egyszer még 30 fok alá is süllyedt a hőmérséklet, így elbuszoztam pár énekes lánnyal Firenzébe. Kacskaringós utakon kb. 40 perces út volt. Az érdekessége az volt, hogy jegy nélkül utaztunk, de ez legkevésbé sem érdekelte a buszsofőrt. (Elvileg egy pizzériában lehetett volna jegyet kiváltani, de ezt csak 2 nálunk szorgalmasabb énekes mondta akik vettek.) Jutalomból a tájékozatlanságunkért ingyen jutottunk a városba.
Az ausztrál-olasz Rebeccával és az amerikai Sarah-val jártuk körül Firenzét, bár egy szombati napon szinte esélytelen volt bejutni bármelyik múzeumba, és a Dómnál is akkora sor állt, hogy csak kívülről csodáltuk meg. De a boltok hívogatóan tárták elénk portékáikat, így ezek révén talán jobban megéreztük Firenze mai arcát. Mert rengeteg művészi, kreatív kisebb üzlet van, ahol helyi tervezők portékáit kínálják. A hétköznapi tárgyakon, ajtókilincseken is annyi művészi részlet volt,
 ha valaki csak az utcán sétálgat, annyi információt magába szív művészettörténeti téren, amit egy egyetemi kurzus nehezebben tudna átadni. Azért az Uffizi a bakancslistámon maradt, de tudom, hogy még visszatérek ebbe a városba. Lehetőleg nem nyáron. Rómával például úgy vagyok, hogy eddig csak télen jártam ott, és olyankor is napsütötte és kellemes. Egy eldugott zenei könyvesboltot kerestünk, de az sajnos zárva volt egész augusztusban. Érdekes olasz nyitvatartásokkal találkozni. Az természetes hogy délután minden bolt bezár (főleg a kisebb városokban) de mindenki egyéni órarend szerint teszi ezt. Az egyik bolt 4-kor nyit, a másik este 6-kor  szóval nehéz számon tartani. Firenzéhez képest finomabbak az ételek a kisvárosokban, természetesebbek és kevésbé turista menük. Első kurzusnapomon mondjuk Chianti-ban is sikerült 10 Eurós reggelit ennem, mindez egy kávé egy croissant és egy narancslé volt... Aztán másnap 2 utcával odébb már megtaláltam a helyi erők reggelizőjét, és többett egyszer sem ettem a  főtéri kávézóban. Biztos egy napi turizmusra vannak berendezkedve, azon próbálnak minél többet szakítani, de hát én 3 hetet voltam ott. A végére már ismertek a pincérek a jó helyeken :) Egyébként egy vidám koncert élménnyel zárult a kurzus, mert egy kvintettben énekeltem, és élveztem a próbafolyamatot, és a többiek társaságát és színpadi jelenlétét is. Az instagram fiókomban tettem fel róla egy videórészletet. A koncert után a szokásos ebédelő helyünkön búcsúzkodtunk, sütöttek nekünk pizzát és a híres Aperol Spritz sem maradt el. Nehéz ilyenkor a holnapot elképzelni, hiszen ki-ki megy a maga dolgára, lehet sokáig nem látjuk egymást. Mégis inkább vidám a hangulat, mint afféle szappanbuborékok, ilyenek a kontinenseken átívelő énekes-barátságaink. Még pár napig nagyon intenzíven kötődünk az emlékekhez és egymásoz, aztán megrázzuk magunkat és új feladatok kerülnek elénk, amibe hasonló kíváncsisággal vetjük bele magunkat.De ha újra összehoz minket az élet, akkor lesz sok történet amit feleveníthetünk.