2017. március 30., csütörtök

Florida, Daytona Beach




 Hurrá! Itt a nyár. Legalábbis Floridában mindig közel nyári idő van. Erről személyesen is meggyőződhettem, a múlt hétvégét ott töltöttem el a "Napfényes államban". Daytona Beach-en, egy magyar fesztiválon énekeltem. Több magyar vonatkozású esemény is volt ezen a hétvégén, mert Tvrtko is tartott előadást szombaton, aztán a vasárnapi magyar nap követte ezt. A szombati előadás a tengerre néző Marriott hotelben zajlott,  profi volt a szervezés is. Mivel az előkészületekkor már ott voltam, találkoztam Tvrtkoval, aki meglepődött hogy ott lát. Washingtonban már hallott énekelni. Ezért gyorsan beillesztette az estjébe, hogy a végén énekeljek.
Nem készültem előre erre szombaton, előtte még a strandon voltam. Kiráztam a homokot a ruhámból, összefogtam a hajam... Szerencsére a táskámban volt egy korrektor és egy piros szájkontúr-ceruza. Ebből oldottam meg a "fellépős sminkem" az estére. Kifestettem a szám, aztán onnan letörölve egy kis pirosat, arcpír gyanánt magamra pacsmagoltam. Végül minden jól sikerült, az előadást élvezte a hallgatóság, az éneklésért is hálásak voltak, többen megköszönték. Az est után egy közös vacsora is volt, találkoztam egy tatai lánnyal Hannával, aki velem egyidős, és már 6 éve itt él Amerikában, mert kosárlabda ösztöndíjat kapott. Jó volt vele beszélgetni, és közös ismerősre is találni, mert kiderült, hogy soproni évfolyamtársa nekem Győrben volt csoporttársam. Akár hajnalig is tudtam volna beszélgetni, olyan jó hangulatú volt a vacsora,és izgalmas történeteket hallottam, de azért éjfélkor hazamentünk, mert vasárnap várt még ránk egy kis feladat.


A többes szám itt Katát és Gergőt illeti, akikkel már nem ez az első közös fellépésünk. Az alapfelállás: ők táncolnak, én énekelek. Ez egyre jobban fejlődik, mert most már Katával duetteztem is, és én is beszálltam a tánctanításba. A bemutatáshoz még kéne egy-pár menő mozdulat, fejlettebb mozgáskoordináció, ja és egy legény aki forgat :)

Itt a képen Kata az egyik floridai kislányt, Emmát öltözteti. A daytonai beach-i néptáncos kicsik és az orlandoi magyar iskolások is készültek táncos előadással, ügyesek voltak és jókedvűek. Örültem, hogy mi is népviseletben voltunk Katával, bár ettől rögtön "fontosembernek" néztek minket a látogatók és tőlünk kérdeztek sok dolgot a rendezvényről is. :) Nagyon szép idő volt, és a rendezvénynek igazi családi nap hangulata lett. Ugyan bent is volt helyszín, de sokan kint a parkban beszélgettek, ettek, vagy éppen néptáncot tanultak tőlünk.
Hétfőn már nem volt semmi fontos feladatunk. Katával egy kis városnéző túrát tartottunk, és aztán a strandra mentünk D-vitaminért. (Autó nélkül nehéz ezeken a helyszíneken boldogulni, így sokat Ubereztünk. Nem is tűnt messzinek a part a térképen, de gyalog 2 órára írta a házunktól.)


A pici belvárosi részben találtunk egy bakelitlemez boltot, és pár régiség üzletet is.



Az üzletben felkerült a falra egy Magyarország gombostű is, ezek szerint mi voltunk az elsők akik betévedtünk lemezeket mustrálni.



Daytona Beach nagyon épít a nosztalgiára, kicsit úgy mint a Balaton. A "Világ leghíresebb strandja" felirat is inkább a hetvenes években készülhetett, akárcsak a mellette álló épületek.



De azért az óceán nem tud elavulni, nagyon szép volt és a kék éggel egybeértek a hullámok. 
Igen az ég ilyen valószínűtlenül kék, amennyire a képeken is látszik. És a nap is erős volt.  Én béreltem egy nagyon drága napernyőt (20 dollár!),  de ennyit megért az esti nyugalmam, mert utálok viszketni és amúgy sem tudok lebarnulni.
 Békés volt az óceánpart, nem volt tömeg sem. Ami furcsa volt az európai tengerpartok után: itt az emberek odamennek nekik teljesen idegen napozókhoz beszélgetni, mindezt déli tűző napon. Vagy pont valami missziós napot fogtunk ki, de először egy apuka a szótlan tinédzser lányával akart velünk Jézusról beszélgetni. Aztán jött egy pár, akik a hitünkről akartak kikérdezni. Kata ezeket már messzebbről kiszúrta mondta is: ezek idejönnek figyeld meg. Nekünk nem volt kedvünk vadidegenekkel megosztani a világnézetünket és hitünket. Ez annyira furcsa itt! :D
 Aztán kaptam egy szórólapot egy joviális bácsitól, azon pedig egy ima állt, dióhéjban: elismerem hogy bűnös vagyok és követlek Jézus, mert ez az egyetlen útlevél a mennyországba! 
Mikor a következő öreg fazon is kiszúrt minket akkor mondtuk hogy turisták vagyunk (hagyjonmárbékén). De sajnos Kata elmondta hogy Magyarországról vagyunk, erre ő meg elkezdett sorosgyörgyözni (úgy látszik ez nemcsak otthon divat), meg politikai konspirációkat magyarázni, de szerencsére viszonylag hamar elment, mert észrevett 3 másik fiatal lányt a közelben, gondolom nekik meg az ufókról vagy a hitéről beszélt, de 3ból 2 látványosan nyomkodta a telefonját a szónoklat alatt. Az utolsó alak már csak sörözni akart velünk, de mivel nem voltunk elég lelkesek, fejébe vette hogy még nem vagyunk 21 évesek, ezt rá is hagytuk. Békésebb volt inkább bemenni a vízbe.

Kivéve amikor a vízimentő csaj sípolt hogy kifelé, gondolom nem nekünk szólt, de olyan ijesztően lengette a zászlaját, hogy inkább kijöttünk.


 Amikor a nap kezdett elfáradni, elautóztunk a világítótoronyhoz, ami egy teknősmentő központ is, valamint ott van egy manátusz nemzeti park. Sajnos annyira nem kecses állatok hogy kiugráljanak a vízből, így egyet sem láttunk. De a hely nagyon békés volt és gyönyörű, azon a stégen tényleg nyugalmat találtunk, anélkül hogy megtérítettek volna Jehova tanúi :)
Egyedül a pelikánok repdestek a fejünk felett, és láthattam egy igazi floridai naplementét. Kb. 5 méterre tőlünk egy pelikán a hónalját szellőztette, vagy a tollait szárította, de viccesen nézett ki.


 Elképesztő az állatvilág egyébként. Az hogy manátuszok élnek itt, már elég boldogsággal tölt el, de az hogy véletlenül a hídról lenézve egy szabad, vízből kiugró delfint láthattam-megfizethetetlen élmény.


Utolsó kép:

Erre laktunk!







2017. március 15., szerda

Az elveszett tavasz margójára

Nehéz elképzelni most, de 3 héttel ezelőtt még ilyen lenge ruhában örültem az ébredező gyümölcsfáknak. (Azóta hó esett és mínusz fokok vannak, szegény fák, nem is volt kedvem lefotózni..) A képen egy meghallgatás után vagyok, és az arborétumban kötöttem ki levezetésként. Az éneklés jól sikerült, egyetemi felvételi volt, és fel is vettek. Ez azonban nem jelenti azt hogy itt is maradnék. Elég sok bürokrácia tornyosul elém ezzel kapcsolatban. És a tandíj alól senki sem élvez kivételt, hacsaknem már jóval korábban ösztöndíjra pályázik az ember, de én erre nem gondoltam. Inkább kalandvágy vezérelt a felvételinél. És a görcsös akarás nélkül jobban is mennek a dolgok.
Egyébként nemrég megint a kezembe akadt ez a régebbi New York Times cikk, ami lényegében az intézményesített énekoktatás ellen szólal fel, farmgazdasághoz hasonlítva az iskolákat, ahol mindenkit ugyanazon keretek közé akarnak belepasszírozni. És ez az uniformizálás nem színpadi embereket teremt. A cikket több mint 10 éve írták, de a helyzet nem változott azóta sem. A mai rendszerben heti 2 órát látja az ember a tanárát, ha szerencséje van. A régi időkből meg egy példát hoznak fel: mindennapos tanári jelenlét mellett a fiatal énekesek híres színházakba kerülve sem voltak elhanyagolva. Bruno Walter heti háromszor foglalkozott 2 hónapon át intenzíven a fiatal énekesekkel premier előtt. Jelenleg senkinek sincs ideje egymásra...




De nem is erről akartam írni, hanem a március 15-i jó hírről.
Sass Sylvia Kossuth díjat kapott! Nagyon örülök neki, és szerintem minden operabarát ember. Igazán megérdemelt helyre került most ez az elismerés. Emlékszem tavaly mennyi biztatást és megbecsülést kaptam tőle, ezért mindig hálás leszek!
És az egész római helyszín árasztja magából az operai atmoszférát. Testi-lelki felüdülés oda elkirándulni, főleg a tél közepén- és ott szinte mindig tavasz van. :)

2017. március 1., szerda

Mindenki (iskolás emlékei)

Most sok írás született a Mindenki film kapcsán, és egészen megdöbbentő hogy mindenkinek van egy hasonló élménye az általános iskolából. Ezek szerint nem most romlott el a rendszer, hanem a mai gyerekek már nem úgy funkcionálnak a bevett régi zsarolásokra mint 10-20 évvel ezelőtt. A gyerekek hirtelen sokkal modernebbé váltak, és nem tudja őket lekötni az iskolai feladatok nagy része. Tesznek a Pisa tesztekre és a fenyegetésekre.
Mikor én kezdtem az iskolát (2000-es évek eleje), még a bútorok, és az udvari játékok is ugyanazok voltak mint a filmben. És a tanárok egy része sem volt modernebb.
De az én történetem pont az ellenkezője a filmbelinek, hiszen én voltam már az óvodában is az Énekes gyerek, az anyáknapi műsor központja. Voltak felnőttek akik nagyon szerettek és volt olyan is aki ki nem állhatott, de gyerekként ezt nehéz megérteni. Mikor bekerültem az iskolába, nagyjából együtt maradtunk a csoportommal. Elsős koromban elindítottak egy énekversenyen, megnyertem az iskolai fordulót, mehettem tovább a megyei versenyre amit nagy meglepetésre szintén megnyertem. Ezek után a nagy országos forduló következett Budapesten. Nem igazán voltam szorongó gyerek, apukám amúgy is eljött velem, kiálltam és elénekeltem a dalaimat. Egy másik szülő utána kérdezte apát hogy ez milyen gyűjtés stb., persze fogalma sem volt, mi nem voltunk zenész család egyáltalán, csak mindenféle lemezekről tanultam meg az énekeket.
A legfiatalabb versenyzőként mégis én nyertem meg az országos döntőt, biztos hogy a cukiságfaktorom is közrejátszott, de az is biztos hogy a hangom már akkor is tiszta volt. Nem számítottam rá, pogácsával teli szájjal mentem fel a színpadra a "jutalomért" 20.000 forintért, és mondták nekem hogy ennek a fele a tanítónénimet illeti. (Aki helyett egyébként anyukám és a plébániai énekkar Marika nénije készített fel.) Aztán a kezembe nyomták a mikrofont hogy énekeljem el a győztes dalokat, persze egy hang sem jött ki a torkomon mert csak a morzsák reszelték a kiszáradt nyelvemet. Mégsem maradt ez meg traumaként,  mert senki nem haragudott, de azért sajnáltam hogy nem tudtam megmutatni mindenkinek hogy miért is nyertem.
Ezek után jó gyerekként  az iskolába besétáltam és odaadtam a tanítónéninek a borítékot.
Nem tudom hogy emiatt volt-e, de innentől kezdve az én Erika nénim egzisztenciális válságba került ha velem kellett kommunikálnia.
 Minden nap végén szőlőket színeztünk, piros-sárga vagy zöld színűt, attól függően hogy milyen magatartásunk volt. Voltak gyerekek akik mindig pirossal zártak, de nekem valamiért, ha máskor nem, az utolsó napon a hónapban,"sajnos" becsúszott egy sárga. És sosem gondoltam hogy ez csak a tanár döntése, azt gondoltam hogy én hibáztam és nem vagyok elég jó. Persze sosem voltam a szabványnak megfelelő, volt amikor véletlenül kedd helyett szerdára pakoltam be a táskám- 4 egymást követő órán adott ugyanaz a tanító 4 fekete pontot...
A dolgozatokat is a teljesítménykényszer vezérelte- mindig az ötös kellett, hiszen a javítás után egyenként olvasták fel az ötösök nevét, majd a négyest és aztán a szégyenben maradottakat. Persze dolgozatírásnál fent volt a padon a táska, és ha valaki lesett azt jelenteni kellett. Biztos én is jelentettem, már nem emlékszem, de egyikünk sem volt filmbeli hős hogy változtassunk a rendszeren. Emlékszem mikor egy "buta" osztálytársunkat közösen röhögtük ki az órán, mert nem tudta feleléskor hogy hol van a Balaton és a Dunára mutogatott teljes pánikban...
Harmadikban már "elég nagyok" voltunk ahhoz hogy mi javítsuk ki a társaink szorzótáblás dolgozatát. (Így elvégeztük a tanítónő házifeladatát.) Az osztály "rosszgyereke" javította az enyémet és az ő macskakaparásával volt odafirkantva a jegy a végén- egy hármas. (Ez volt a legrosszabb jegyem, de hatalmas szégyennek éreztem, főleg hogy egy gyerek javította ki, alig mertem hazamenni.)
A többi tárgyat szerettem, de ott nem volt egyértelmű hogy én vagyok a legjobb. Nem adott akkora fölényt, és az is megtörtént hogy ugyanolyan pontszámmal engem nem engedtek továbbjutni, mert másnak is kell sikerélmény.
Az éneklés persze továbbra is jól ment. Nálunk nem volt kórus, de minden évben voltak versenyek. Talán az alsó tagozat utolsó évében lehetett, hogy már nem is volt kedvem elmenni a versenyre, de azért elmentem- amint beléptem az osztályterembe az összes versenyző csalódottan morajlott fel. Végül direkt vagy véletlenül, esetleg zavaromban, de a Hopp Juliska szövegét elrontottam. Ne legyek mindig én a versenyek elrontója. Az eredményhirdetésen harmadik lettem. Megszégyenült, zavarodott és egy kicsit feldobott is voltam egyszerre. Egyik barátnőm lett az első, együtt sétáltunk haza az ajándék buborékfújókkal buborékokat eresztettünk szélnek. Végig csacsogott hogy el sem hitte hogy jobb lehet nálam. Érdekes hogy mennyire esendő korszak a gyerekkor. Mindent olyan mélyen élünk át és feszengünk és félünk hogy nem szeretnek eléggé.