Mindenki (iskolás emlékei)

Most sok írás született a Mindenki film kapcsán, és egészen megdöbbentő hogy mindenkinek van egy hasonló élménye az általános iskolából. Ezek szerint nem most romlott el a rendszer, hanem a mai gyerekek már nem úgy funkcionálnak a bevett régi zsarolásokra mint 10-20 évvel ezelőtt. A gyerekek hirtelen sokkal modernebbé váltak, és nem tudja őket lekötni az iskolai feladatok nagy része. Tesznek a Pisa tesztekre és a fenyegetésekre.
Mikor én kezdtem az iskolát (2000-es évek eleje), még a bútorok, és az udvari játékok is ugyanazok voltak mint a filmben. És a tanárok egy része sem volt modernebb.
De az én történetem pont az ellenkezője a filmbelinek, hiszen én voltam már az óvodában is az Énekes gyerek, az anyáknapi műsor központja. Voltak felnőttek akik nagyon szerettek és volt olyan is aki ki nem állhatott, de gyerekként ezt nehéz megérteni. Mikor bekerültem az iskolába, nagyjából együtt maradtunk a csoportommal. Elsős koromban elindítottak egy énekversenyen, megnyertem az iskolai fordulót, mehettem tovább a megyei versenyre amit nagy meglepetésre szintén megnyertem. Ezek után a nagy országos forduló következett Budapesten. Nem igazán voltam szorongó gyerek, apukám amúgy is eljött velem, kiálltam és elénekeltem a dalaimat. Egy másik szülő utána kérdezte apát hogy ez milyen gyűjtés stb., persze fogalma sem volt, mi nem voltunk zenész család egyáltalán, csak mindenféle lemezekről tanultam meg az énekeket.
A legfiatalabb versenyzőként mégis én nyertem meg az országos döntőt, biztos hogy a cukiságfaktorom is közrejátszott, de az is biztos hogy a hangom már akkor is tiszta volt. Nem számítottam rá, pogácsával teli szájjal mentem fel a színpadra a "jutalomért" 20.000 forintért, és mondták nekem hogy ennek a fele a tanítónénimet illeti. (Aki helyett egyébként anyukám és a plébániai énekkar Marika nénije készített fel.) Aztán a kezembe nyomták a mikrofont hogy énekeljem el a győztes dalokat, persze egy hang sem jött ki a torkomon mert csak a morzsák reszelték a kiszáradt nyelvemet. Mégsem maradt ez meg traumaként,  mert senki nem haragudott, de azért sajnáltam hogy nem tudtam megmutatni mindenkinek hogy miért is nyertem.
Ezek után jó gyerekként  az iskolába besétáltam és odaadtam a tanítónéninek a borítékot.
Nem tudom hogy emiatt volt-e, de innentől kezdve az én Erika nénim egzisztenciális válságba került ha velem kellett kommunikálnia.
 Minden nap végén szőlőket színeztünk, piros-sárga vagy zöld színűt, attól függően hogy milyen magatartásunk volt. Voltak gyerekek akik mindig pirossal zártak, de nekem valamiért, ha máskor nem, az utolsó napon a hónapban,"sajnos" becsúszott egy sárga. És sosem gondoltam hogy ez csak a tanár döntése, azt gondoltam hogy én hibáztam és nem vagyok elég jó. Persze sosem voltam a szabványnak megfelelő, volt amikor véletlenül kedd helyett szerdára pakoltam be a táskám- 4 egymást követő órán adott ugyanaz a tanító 4 fekete pontot...
A dolgozatokat is a teljesítménykényszer vezérelte- mindig az ötös kellett, hiszen a javítás után egyenként olvasták fel az ötösök nevét, majd a négyest és aztán a szégyenben maradottakat. Persze dolgozatírásnál fent volt a padon a táska, és ha valaki lesett azt jelenteni kellett. Biztos én is jelentettem, már nem emlékszem, de egyikünk sem volt filmbeli hős hogy változtassunk a rendszeren. Emlékszem mikor egy "buta" osztálytársunkat közösen röhögtük ki az órán, mert nem tudta feleléskor hogy hol van a Balaton és a Dunára mutogatott teljes pánikban...
Harmadikban már "elég nagyok" voltunk ahhoz hogy mi javítsuk ki a társaink szorzótáblás dolgozatát. (Így elvégeztük a tanítónő házifeladatát.) Az osztály "rosszgyereke" javította az enyémet és az ő macskakaparásával volt odafirkantva a jegy a végén- egy hármas. (Ez volt a legrosszabb jegyem, de hatalmas szégyennek éreztem, főleg hogy egy gyerek javította ki, alig mertem hazamenni.)
A többi tárgyat szerettem, de ott nem volt egyértelmű hogy én vagyok a legjobb. Nem adott akkora fölényt, és az is megtörtént hogy ugyanolyan pontszámmal engem nem engedtek továbbjutni, mert másnak is kell sikerélmény.
Az éneklés persze továbbra is jól ment. Nálunk nem volt kórus, de minden évben voltak versenyek. Talán az alsó tagozat utolsó évében lehetett, hogy már nem is volt kedvem elmenni a versenyre, de azért elmentem- amint beléptem az osztályterembe az összes versenyző csalódottan morajlott fel. Végül direkt vagy véletlenül, esetleg zavaromban, de a Hopp Juliska szövegét elrontottam. Ne legyek mindig én a versenyek elrontója. Az eredményhirdetésen harmadik lettem. Megszégyenült, zavarodott és egy kicsit feldobott is voltam egyszerre. Egyik barátnőm lett az első, együtt sétáltunk haza az ajándék buborékfújókkal buborékokat eresztettünk szélnek. Végig csacsogott hogy el sem hitte hogy jobb lehet nálam. Érdekes hogy mennyire esendő korszak a gyerekkor. Mindent olyan mélyen élünk át és feszengünk és félünk hogy nem szeretnek eléggé.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Brugge

Gent

Párizs