2017. november 29., szerda

Koncert, bál és hálaadás Clevelandben


Mielőtt elhalványodna az emléke, gyorsan írok Clevelandről is. Ez volt a mostani utamnak a fő állomása.
Tavaly már jártam itt, erről az élményeket a blogomon el is lehet olvasni. Igazából az volt az idei meghívás előszobája, mert akkor már hallottak énekelni a magyar kongresszus szervezői. Nagyon jó volt visszatérni.
Idén a magyar zenén volt a hangsúly, azon belül pedig leginkább Kodály Zoltán munkásságán.
A zongorista partnerem Detroitból érkezett, így csak röviddel a koncert előtt találkoztunk először. Persze ezt megelőzte egy hosszú levelezés, kotta egyeztetés, programválasztás. De mindketten külön készültünk fel.

Szerencsére egy nagyon szimpatikus, csupaszív ember Balla Zsuzsi, így nem volt gond az egymásra hangolódással. (Mert persze amint találkoztunk, belevetettük magunkat a próbákba.) A közönség nagyon befogadó volt, jól vették még a modernebb, kevésbé harmonikus dalokat is, de ezek mellé népdalt és zongoramuzsikát is csempésztünk.

Másnap délelőtt besegítettem (énekkel) a gyerekek zenés, játékos foglalkozásán, csak hogy legyen egy kis tavalyi hangulatom :) Este  a magyar bálon is részt vettem, annyit táncolt mindenki, lenyűgözött, hogy itt a 15-17évesek is mennyire tudnak táncolni.Nemcsak az elegáns báli táncokat, de a népzenétől kezdve a mostani slágerekig mindenre. Látszik hogy ebből energiát merítenek. Talán az itteni magyarok arányaiban kevésbé szégyenlősek mint mi otthon. (Emlékszem ugyanennyi idősen inkább stresszelt hogy melyik lábam is következik és koncentrálnom kellett hogy ne a lábam nézzem, ja meg az is zavart hogy magas vagyok. Aztán jártam egy ideig tánciskolába, ami nagyon jó ötlet volt. Sosem lettem a táncparkett ördöge, de szeretek táncolni. ) Olyan sokáig tartott a mulatság, hogy lényegében nem aludtam aznap éjjel (összen 3-4-ig), mert reggel 6:20-kor ment vissza a repülőm Washingtonba. Mikor a rövid alvás után mentem ki az Uberhez, éppen jöttek velem szembe a bál legkitartóbb emberei. Legalább újra el tudtunk köszönni.



 Ebbe a pár napba amit Cleveland-ben töltöttem, beleesett egy nagy amerikai ünnep is, a hálaadás. Azt gondoltam, hogy egyedül a hotelszobámban fogom tölteni az estét (ami nem olyan nagy tragédia egy olyan személynek aki sosem tapasztalja meg ezt az ünnepet Magyarországon, és a szobájában lévő kávégéptől is elöntötte a spontán hála). De még nagyobb szerencsémre a clevelandi magyarok vendéglátó szeretete nem ismer határokat, így hamarosan egy nagy családi vacsora kellős közepébe csöppentem. A lakásban ínycsiklandó illatok, otthonos anyanyelv és egy szinte zavarbaejtően barátságos shi-tzu fogadott, Morzsa.


 Unokák, testvérek, és a nagyszülők gyűltek össze, valamint én, az égből pottyant.

 Természetesen a pulyka sem maradhatott el, emellé hagyományosan krumplipürét, gravyt (barna szósz), áfonyaszószt tálalnak. Volt itt még lilakáposzta is, magyar család révén, valamint egy nagyon finom saláta amiben sajnos nem tudom mi volt, csak az aszalt áfonyára, a quinoa-ra és az avokádóra emlékszem :)
Minden nagyon finom volt és degeszre ettem magam. Köszönöm a szép élményt! 
A hálaadás egyébként egy indián gesztusból nőtte ki magát. A gyarmatosító európaiak az éhhalál küszöbén álltak, mikor a helyi törzsek pulykát és kukoricát vittek nekik, ezzel megmentve az életüket. A hálaadás szép gesztus és emlékezet az elődökre, és teljesen megértem, hogy Amerika egy fontos eseménye lett. Persze voltak azután sokkal csúnyább szakaszai az "indián-fehérember barátságnak". 
(A New York City múzeumban ugyan csak pár tárgynyi indián emléket tudtak bemutatni Manhattan területéről, de ott volt egy idézet egy Lenape vezetőtől: mikor partjainkra jöttetek, nem volt mit ennetek. Mi adtunk nektek osztrigát és halat, és jutalomból leöltétek az embereinket...)

 De inkább itt most nem mélyedek el ebben a témában, főleg laikus magyarként.
Napjainkban arról is szól az ünnep, hogy mindenki a saját életére rátekint és megköszöni (ad lib. a Jóistennek) azt amiért hálás lehet.


( Az utolsó két képen egy ohioi kisváros kávézója van, ahol hálaadás napján mindenkinek ajándékba jár az újratölthető bögrés kávé, süti, étel. Ezt egyébként több helyen is csinálják, már ahol nyitva tartanak ünnepi időben. Szép gesztus és jó üzletpolitika.
Ha megint arra járnék visszamennék. És ez a vintage hangulat... Nagyon tetszett.)

2017. november 26., vasárnap

Koncert és Broadway New Yorkban

Ez a mókus nem tanulta meg hogy fotózás előtt ajánlott megállapodni, így némi bosszúsággal viseltetett irántam, mert nem volt nálam semmi ehető. Bár jobb is nem etetni a városi vadakat, ezt a metróban vicces plakátokkal is nyomatékosítják valahogy így: "Egy igazi New Yorker tudja hol egyen jót. A városi mókusok/mosómedvék is. Kérjük ne etesd őket."
Éppen útban voltam Monica egyeteme felé, ahol este a diákok koncertet adtak. Vagyis a mellettük lévő hatalmas episzkopális templomban volt az esemény. Kalandos utakon találtam meg az odavezető utat, egyszer rossz állomáson merészkedtem ki a felszínre, de inkább visszamenekültem a metróba, minthogy átvágjak a Google maps által ajánlott harlemi No-go zónán. :D Nem volt annyira vészes, csak totál tanácstalanul a telefon képernyőjére meredve úgy éreztem, hogy még a budai Várban is elsőszámú célpontja lennék egy odatévedt zsebesnek.
Ekkor azt is éreztem hogy valaki követ, ezért csak az utolsó pillanatban szálltam fel az érkező metróra, így faragatlan followerem hoppon, vagyis a peronon maradt.
Végül megérkeztem a koncert helyszínére épségben, ahol Handel: Négy koronázási himnusza, majd  szünet után Mozart Requiemje hangzott el. A második részben BA énekesek voltak a kórusban és a szólisták között is, így elég megdöbbentő látni micsoda énekes-gyár ez az iskola. A képen az a sok ember mind szólistának tanul egyébként.  (Manhattan School of Music)
 Jó volt, de már egész nap mászkáltam és nagyon el voltam fáradva, így nem volt időm megkeresni a kórusból azt a 2 embert akit ismerek az olasz kurzusról.
Inkább hazamentünk Monica lakásába, de előtte még ettünk egy éjjeli pizzát, mert New Yorkban azt a nap minden részében frissen lehet kapni.
Nem csak a klasszikus zenét hallottam, hanem egy Broadway musicalre is elmentem. Nagyon reklámozták ezt az előadást, de nem ezért mentem el rá, hanem egy ismerősöm is ajánlotta.
Annyira mégsem tetszett, bár a műfaji követelményeknek teljesen megfelelt, tudtak is jól énekelni és táncolni a színészek csak hát... a történet fonala olyan felszínes volt.

Az Óz meséjéhez írtak egy második szálat, hogy a rossz boszorkány tulajdonképpen jó, csak a rendszerben nem tud érvényesülni. Meg zöld a színe is, így sajnos rasszizmusnak van kitéve. Persze titokban életben is marad, végre megtudtuk. (Ja elnézést a poén lelövéséért, de nem hiszem hogy ezzel nagy meglepetést árultam el.)
Egyébként a színpadi apparátus lenyűgöző volt, és ugyan messze ültem,mégis nagyon jó volt a kilátás és optikailag közelinek tűnt a színpad.
Ez pedig a Carnegie Hall, és ennek az épületnek a szomszédságába költöztem be az utolsó két városi napomon, mert úgy éreztem szükségem van egy kis szabadságra is, amit egy szállodai szoba sokkal jobban jelképez mint egy barát lakása ahova nincs kulcsom :)
Úgyhogy innentől bevetett ágy és mini samponok tettek boldoggá!
A kilátás a 16. emeleti ablakomból nagyon érdekes volt, láttam a szomszéd ház életét (nem igazán vesződnek a függönyökkel), illetve felfelé is még jócskán nézhettem nem csak megszédülve lefelé. A régimódi téglaépületek felett már 60 emeletes lakóházak magasodnak.
Ugyan nem látni el messzire, de mégis ilyen kilátásra nem nagyon adódik lehetőségem Európában.

2017. november 22., szerda

The Cloisters



Erről a helyről korábban már hallottam Szilvay Gergő jóvoltából, és végül én is megnéztem. Majdnem elfelejtettem, mert nem tartozik a mainstream "kötelezőlátni" múzeumok közé, de Laura (New Yorkban élő brazil-magyar lány) szerencsére megemlítette, hogy ősszel nagyon szép a körülötte lévő park.

A múzeumba önkéntes alapú a jegyár, akár 1 dollárért is bemehetünk, de persze ahhoz  pofa "eltökélt spórolási szándék" kell, úgyhogy én inkább 10 dollárt fizettem, ami egyébként az ajánlott diákjegy. 

A Cloisters a Met múzeumokhoz tartozik, úgyhogy ezzel a jeggyel aznap még több helyre is be lehet menni, de a másik két múzeum odébb van. Ez messzebb esik a belvárostól, azért is engedheti meg magának, hogy szép parkja legyen, békéje és középkori stílusban épült épülete.

 Egyébként eredeti kolostorromokból építették fel az épületet, Franciaországban már úgysem volt divat katolikus temlomokat renoválni, így eladták a köveket az amerikaiaknak.

 Ennek hála, historizáló környezetben csodálkozhatunk rá a főleg keresztény művészeti tárgyakra, de akadnak egyszarvú vadászatról szóló teljes falat beborító szőnyegek is, amiket potom 20 év mindennapi szövőmunka volt elkészíteni.

 Eszembe is jutott a látványról az egyik kedvenc tinikori történelmi regényem, A hölgy és az egyszarvú. (Egyébként az ilyen könyveket faltam akkoriban, Tracy Chevaliertől kezdve Druonon át Merle-ig... Emlékszem milyen egyszerű dolgom volt, mikor a középkori Franciországot vettük az iskolában, nekem "régi ismerős" alakok életéből könnyű volt készülni.)

A múzeumkolostorban van kerengő, illetve gyógynövénykert is. New Yorkban nagyra értékeltem egy ilyen helyet, ahol az idő siettetése helyett inkább megállítani próbálják a rohanó illúzionistát. Érdekes kontrasztban állt a Times Square-el, ahol pedig színes képernyők vibrálnak, emberek sietnek, autók dudálnak. És mindkettő a város része :)
(Dali Elfolyó idője pedig a MoMa galériában van, ahol szintén jártam de nem ezen a napon- viszont illik ide záróképnek.)

2017. november 20., hétfő

Michelin csillagok

Második napomon szerettem volna kipróbálni egy ínycsiklandozó éttermet, amire tavaly már nem jutott idő. Travellina blogján, nagyon sok hasznos információ van New York minden szegletéről. Valamiért engem az ételes fejezet fogott meg leginkább, és a képeit elnézve én is ki szerettem volna próbálni Jean Georges éttermét. A séfnek 3 Michelin csillaga is van, én bejelentkezés nélkül, korai ebédidőben érkeztem (a reggelit kihagyva már éhes voltam), és viszonylag hamar kaptam egy szabad asztalt. Amíg a soromra vártam, a Trump Tower lobbijába irányítottak.  (Ebben az épületben van az étterem is, én a Nougatine nevű részében voltam.) Érdekes volt a hotelben Prada táskás néni mellett ücsörögni, meg aztán jött egy Balenciaga tornacipős, melegítős orosz nő is, az elmaradhatatlan pomerániai törpespiccel a karján. Több megfigyelésre nem jutott időm, mert máris kijött értem egy hostess, aki a helyemre kísért. Ebédidőben 3 fogásos menüt lehet rendelni, 34 dollár volt, ami New Yorkban nagyon jónak mondható egy elegáns étteremben. Külön italt például nem rendeltem, mert így is ásványvizet töltögettek, és ez mindig minden étteremben teljesen természetes, hogy hoznak egy pohár vizet, itt sosem néznek furcsán ha az embernek nincs kedve egy túlárazott cukros levet rendelni.  
 Egyébként a menüsor nagyon választékos, 10 féle előétel, 10 főétel és 3 desszert közül lehet választani.  Nem is gondoltam volna hogy ennyire meg lehet komponálni akár egy salátát is. Igazából ez volt a kedvencem a menüsorból amit választottam. Sajnos már nem tudom felidézni mi van benne gyümölcsök, kecskesajt és valami gabonán kívül. Egyébként láttam a konyhát, mert szinte az az étterem dísze, nem egy rejtegetnivaló hely.   Elég közel ültem hozzá, láttam mennyi munka van ebédidőben.

Csirkét csak azért rendeltem, mert azt el tudtam képzelni hogy mi lehet. Még egy kis pirospaprika is visszaköszönt a tányéron ad libitum jelleggel.  :)
Ez már majdnem kifogott rajtam, nem gondoltam hogy egy ilyen francia jellegű étteremben sem bánnak szűkmarkúan az adagokkal.  Amerikában mindenki sokat akar enni.

Így már a Bourbon vanília és csoki mousse desszert kevésbé töltött el örömmel, inkább csak egy elém hatalmasodó feladatnak láttam- de nagyjából elbántam vele,  szép volt egyébként a kifolyó csokoládémassza , ahogy belevágtam a tortába.

Persze kávét is rendeltem, az már nem volt ilyen kedvező áron, a jó kis cappucinóért 8 dollárt fizettem, de legalább felébresztett némileg az ételkómából, hiszen még hátra volt. nap fele, és még egy múzeumba is el akartam gurulni .
Szóval mikor kijöttem az étteremből, én is csillagokat láttam, de újra elmennék , csak talán egy könnyebb főételt választanék.
 Egy bevásárlóközpont közel az étteremhez, ami szintén megerősíti a csillag motívumot, amit ezen az íráson keresztülvezettem...
 Már mindenhol kezdik a karácsonyi hajcihőt, nehogy elfelejtsenek sokat költeni a kedves látogatók.
Egyébként ahogy innen kiléptem, egy utcai drámának is a szemtanúja lettem. Az út le volt zárva és tűzoltók és rendőrök állták el az utat. Mikor felnéztem, már csak Pókember hiányzott, a jelenethez- egy ipari alpinista állvány félig leszakadt valahol a 40. emelet körül, így az ablaktisztítást gondolom sürgősen be kellett fejezni. De azt nem tudom az állványt hogyan eresztették le végül. Emberek nem voltak rajta, gondolom ők több kötélre v
 annak kibiztosítva.

Elég szédítő látvány volt még így lentről nézve is.
Apró, de azért jól kivehető a képemen is.


2017. november 19., vasárnap

New York megint

New Yorkban pontosan egy évvel ezelőtt novemberben jártam először, ami aztán több blog bejegyzést is generált. Attól tartok most sem fogom tudni összefoglalni tömören, így fejezetekre bontom a kalandjaimat. 
Ami különbség volt a legutóbbi kiránduláshoz képest, hogy most több időm volt és nem először jártam itt, így a "kötelező" helyszínek annyira nem nyomasztottak, nem kellett rohannom egyik helyről a másikra. Idén kimaradt a Brooklyn híd például, de arról tavaly már írtam.
Washingtonból indultam (ami kb. 5 óra busszal), és első nap egy barátnőmnél szálltam meg aki Harlem Central Parkhoz nagyon közel eső részén lakik.
Sajnos egész nap dolga volt, így hiába érkeztem meg délután, a gurulós kisbőröndömtől nem tudtam megszabadulni késő estig.
Így legalább érzékenyítettem magam a város akadálymentességét illetően, és hát még New York is messze van a tökéletestől. Pár óra alatt izomlázam lett a metrós lépcsőn fel-le mászkálástól meg az útpadkán átemelésektől. Egy amerikai mozgássérült standup comedy-s fiú csinált is erről egy szivárvány bagel küldetéses videót, ami a helyzet tragikuma mellett elég humorosra sikeredett. A Central Parkban sétáltam, boltokba mentem be (mert a múzeumban nem lehet bőröndöt tárolni). Egyébként azóta okosabb lettem, és egy bármilyen hotelbe beadhattam volna a bőröndömet megőrzésre, azon a címen hogy most csekkoltam ki vagy még nem tudtam bejelentkezni... Mikorra elegem volt a hajléktalan életből, meglátogattam egy másik barátnőmet, akit Bécsből ismerek. Vele tavaly is találkoztam itt, és megint jó volt látni. Közben átköltözött Manhattanbe, egy hangulatos lakásba és utolsó évét járja a Brooklyn College egyetem opera szakán. De nem szeretett Brooklyn-ban lakni. Jót beszélgettünk, vacsoráztunk, majd este 10-kor átmetróztam Monica-hoz, aki szerencsére ugyanazon a metróvonalon lakik, úgyhogy hamar megérkeztem. A kilencvenes években elvileg annyira veszélyes volt a metró, hogy inkább mindenki taxizott, de mára teljesen kulturált, csak kicsit bonyolult, mert egy pályán van hogy 3-4 különböző metrókocsi is közlekedik, így meg kell nézni mire szállok fel. Monicanal a viszontlátás öröme után rögtön elaludtam, még az sem érdekelt hogy rosszcsont kutyája miatt erőteljes pisiszag volt a szobában.
Aztán reggelre a zoknimat sem találtam, amit biztos a föld nyelt el.
Nehéz egy kölyökkutyával az élet... :)

2017. november 11., szombat

Visszatérés Washingtonba, reptéri horror :)

Nem is volt olyan egyszerű. Jó, a 10 órás repülőútra már fel voltam készülve, de a reptéren a határőrök mindig meg tudnak lepni. Már fel voltam készülve rá, hogy sosem kedvesek, és valamiért mindig egy kisebbségi ellenőrt fogok ki, akinek pont rossz napja van, és burkolt unszimpátiával viseltet az elnyomó fehérek ellen. (De azért még így is százszor könnyebb a helyzetem, mintha arab lennék... ) A mellettem lévő sor jól haladt, ott kb 3 perc jutott egy ember kikérdezésére. Az előttem lévő lányt (szintén valami germán típus ránézésre), már elküldte a "gyanús esetek szobába", aztán jöttem én, és szintén erre sorra jutottam. Azt nem is tudom mit csinálnék ha nem tudnék angolul, mert azt teljesen természetesnek veszik hogy minden idelátogató turista perfekt beszéli a nyelvüket és mindent elmesél az életéről.
Szóval most először láttam a "kitoloncolós szobát", (az útlevelem el is vették az ajtóban), de szerencsére ott már átengedtek és a az útlevelem visszakaptam. Meg kellett mutatnom a hazafelé szóló repjegyemet, elmesélnem hogy egy 50 dollár értékú porcelánt hoztam ajándékba (az a szó hogy porcelain nem volt meg a szótárában, úgy éreztem magam mint egy diák akit feleltetnek és egyest kapok, aztán eszembe jutott hogy itt China-nak hívnak minden ilyesmit...) illetve ejnye-bejnyében részesültem, mert nem hoztam ki azt az ösztöndíjas dokumentumot ami a tavaly szeptemberi beengedésemnél nálam volt. Ja és mikor a telefonomban végre megtaláltam a repjegyem és mutattam, akkor rámrivallt hogy nem tehetem át a pulton a kezem... Furcsa érzés amikor az emberről rögtön a rosszat feltételezik, nekem nem volt vaj a fülem mögött és mégis a torkomban dobogott a szívem. Köszi Trump a határszigorítást.. Bár az is bennem volt, hogyha nem jöhetek, azt is túlélem, nem megyek oda ahol nem szívesen látnak- ez elképzelhetetlen lenne egy európai országban hogy az utazóknak elvegyék a kedvét a látogatástól.

A végére pedig ennek örökérvényű ábrázolása :

Az a gyanús, aki nem gyanús! :D


A kép csak illusztráció, nem így mentem az officerhez 10 óra repülés után :D De ha Bond lány lennék akkor így mentem volna. (Köszönöm a képet Richard Kovacs ! )