2018. február 14., szerda

A tél közepéből a trópusokra

Mikor már azt éreztem hogy sosincs vége ennek a szutyok időnek, az égből elém pottyant egy lehetőség, hogy elutazzak január végén a Maldív-szigetekre. Egyébként tervek nélkül már benne volt a gondolataimban, hogy el kéne menni most télen egy meleg helyre, de nem konkretizáltam semmit.

Ekkor jött a visszautasíthatatlan last minute ajánlat, hogy egy ismerős baráti társaság oda megy egy hétre és ha van még repülőjegy, akkor beférek a csapatba. Mindezt két nappal az utazás előtt. De volt még hely a repülőn, sőt olyan szerencsés módon, hogy az utolsó sorban, és nem ült mellettem senki. Így kényelmes szunyókálással telt a hosszú repülőút. (Egyébként visszafelé is ugyanilyen szerencsém volt, megéri az utolsó sorban foglalni jegyet, mert elölről töltik fel a gépet.)



Át sem kellett szállni, csak a maldív fővárosban egy pici hidroplánra, ami volt kb. 15 férőhelyes és még 20 percig repített minket egy szigetre. Már ekkor elvarázsolt a víz kéksége, és a sok korallzátony. Egyébként atoll a neve ezeknek a gyűrűs képződményeknek és egy régi vulkán segítségével jöttek létre.    

Odautazásunk napján még enyhén fájt a fejem és kóvályogtam a hirtelen jött nyártól és az időzóna változástól, de azért többet panaszkodni nem fogok mert nem lenne fair.
Több mint ezer szigetre terjed ki az ország, de a legtöbbjük lakatlan. Olyan pici szigetek is vannak, hogy csak 1-1 hotel fér el rajtuk. Így nem sokat tudok mesélni az ország szokásairól (egyébként muszlim emberek lakják). A hotel szigetek nem veszik szigorúan a vallásos törvényeket, így lehet bikiniben úszni a tengerben, vagy éppen koktélozni.
Viszont a személyzet 90 %-a férfi volt, gondolom az asszonyok a háztartásban maradnak.

Aki nő volt és itt dolgozott, az orosz volt, tajvani, spanyol stb.
Eljátszottam a gondolattal milyen lehet egy ilyen kis szigeten dolgozni, ahol tényleg nem tudsz mit kezdeni a kimenőddel, kivéve ha repülővel vagy hajóval elmész egy másik hasonló szigetre.
Egyikük mesélte hogy 1 éves szerződésekkel vannak kint. Találkoztam egy szlovák DJ-vel is aki amúgy Dunakilitiben lakik. Kicsi a világ.

Nagyon izgalmas volt az élővilág
ezen a kicsi helyen.
A fákon például gyümölcsevő denevérek csüngtek. Velük szívesen ismerkedtem volna, de nem jöttek le a fáról, csak ha repültek. A fejük olyan volt mint egy nagyszemű kutyának, helyet kaptak a kedvenc állataim között.

Nem búvárkodtam profi módon, de már egy sima búvárszemüveggel és pipával is le voltam nyűgözve. Lehetett  mindenféle színes halakat látni, én csak a bohóchalat tudom szakszerűen beazonosítani, de voltak annál is szebbek. Olyan tiszta volt a víz, hogy bármilyen mély is volt, látni lehetett az alját.
A part mellett sétálva pedig macskacápák voltak, akik vadásztak a sekély vízben.
Teknősök is élnek errefelé, de velük én nem találkoztam.



Azért persze a pihenés mellett tanulni is próbáltam. Hát nem ment könnyen... Inkább csak pihentem, de azt nagyon de nagyon jól esett. De csak egy hetet voltam a paradicsomban, úgyhogy D-vitaminnal feltöltődve újult erővel vetettem bele magam a hétköznapokba.


Március 4-én pedig Purcell: Dido és Aeneas operában láthattok a Müpában, lesznek nyilvános próbák is, de a jegyek vasárnapra már elfogytak.


2018. január 7., vasárnap

Miszla

Egy időutazáson vehettem részt a napokban.

Miszla olyan hely, ami már régóta csalogatott. Először is a művészi fotók keltették fel a figyelmem pár évvel ezelőtt, amik az ott megrendezett barokk zenei kurzust mutatták be- de nem csak a "szép helyszínen szép fotók" evidenciája, hanem egy különleges látásmód is jelen volt a képeken.

(Azóta megtudtam hogy Grossmann Willy képei voltak.)


De mindig a hangszeresek kiváltsága volt ez a kurzus. Énekesként meg csak irigykedtem, de közben egyre jobban vonzott hogy kicsit újra nekiálljak hegedülni. Így ez a januári barokk hegedű kurzus  jókor jött ösztönző lehetőség volt hozzá - és nagyon ki szerettem volna próbálni a régi stílusú hegedűt is. 
(A mai hegedűk és az akkoriban használt hangszerek között vannak eltérések, és a vonó is más kialakítású.) Nagyon élveztem a kezembe venni egy ilyen érzékeny és meleg hangú hegedűt, amit Tóth Mónikától (a kurzus tanárától) kaptam kölcsön erre a pár napra. Napról-napra egyre jobban megszólalt a kezemben (még persze eljátszhattam volna rajta jópár évig, hogy teljesen kibontakozzon ... :)  A vonó által is sokkal egyértelműbbé vált sok vonásnem, amikkel addig küzdöttem.


A szó legszebb értelmében családias volt a hangulat. A helyszín egy vidéki kastélyban volt, ahol a házigazdáink nagy szeretettel és odafigyeléssel bántak velünk. Az otthoni kemencében sült kenyér, háztáji alapanyagokkal készült elképesztően finom ételek és a mindig rendelkezésünkre álló kávé a legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. (Persze este mindig megbántam hogy délután sem tudtam ellenállni a koffeinnek...)

A hegedűóráink is a kastély szalonjaiban voltak. Teljesen belakhattuk a helyet, a kályhának dőlve melegedtünk, a kanapékon olvastunk, vagy az egyik szobában gyakoroltunk, sőt még babázhattunk is, mert Móni kisbabája is boldogított minket Ilián személyében .
Mónika nagyon türelmes volt és mindenkinek a maga tudásszintjén új érzeteket és zenei/technikai javaslatokat adott. 

Egyébként az odautazás kalandos volt, hiszen majdnem elfogyott az út mire odaértem. Erdészeti úton, favágók között a dombokon át lehet Miszlára jutni- még szerencse hogy nem volt hóesés, sőt tavaszi idő volt januárban, hóvirággal. Azért a fával fűtés illata ott volt a levegőben, azt nagyon szeretem.

Összebarátkoztam Fügével is, a ház kedves golden retrieverével.
Olyan jó volt kamarázni, persze énekeltem is, méghozzá mandolinnal. Ezt a zárókoncerten is előadtuk.  A meglepetés inkább az volt, hogy hegedűvel is kiálltam az emberek elé, és jól is éreztem magam. Átjárt a muzsikálás öröme. Persze nem lettem profi hirtelen, de emlékeztetett hogy az éneklésben is érdemes elengedni az ítélkező belső hangomat, ami még az éneklés közben kiértékeli az előzőleg elhangzott frázisokat. 
Este még egy sokáig tartó spontán zenéléssel zártuk a téli Miszla barokkot, például itt rácsodálkoztam hogy a viola da gambán gyönyörű az E húr hangja.

Vasárnap már haza kellett jönni, de ez egy igazi zenefeltöltődés volt, remélem máskor is el tudok ide jönni. Egyébként a vendégház bárki számára elérhető (házi reggelivel, kerti mentateával ahh..) aki egy kis világtól való elvonulásra vágyik.